Például szerethetünk egy zenét, mert jól érezzük magunkat tőle. De miért érezzük jól magunkat? 2001-ben erre kereste a választ a McGill egyetem két neurológusa, Anne Blood és Robert Zatorre egy tanulmányban*. A kutatáshoz a mágneses rezonancia képalkotó módszerét alkalmazták. A zene nemcsak hangulatváltozást vált ki, hanem megváltoztathatja a pulzusszámot és a légzést is. A szomorúbb vagy visszafogottabb, lassúbb tempójú zene szomorúságot vált ki, a gyorsabb, fokozottabb, hangosabb zenéhez izgalom, öröm társul, amelyet testünk nagyobb energiájú mozgásával is követ.
Jelentkezzen most ingyenes, kötelezettség nélküli hallásszűrésre!
Vegyen részt teljeskörű és ingyenes hallásvizsgálatunkon, töltse ki rövid űrlapunkat és jelentkezzen most!
A kutatásban résztvevők kedvenc zenéjüket hallgatták. Megállapították, hogy zenehallgatás közben az úgynevezett limbikus és paralimbikus területek aktiválódnak, amelyek összekapcsolódnak eufórikus jutalomreakciókkal, amelyet például az ízletes ételek vagy a függőséget okozó szerek, gyógyszerek is kiváltanak. Ezek a jutalmak a dopaminnak nevezett ingerület-átvivő anyagáramlásából származnak. A zene tulajdonképpen ugyanezt váltja ki, elegendő hangszeres zene ehhez, nincs szükség énekhangra. Kiderült, hogy amikor a zene borzongást váltott ki az illetőben, már előtte 15 másodperccel több dopamin jelent meg az agy egy adott részében, majd egy másik területén szabadult fel a vegyület, amikor valójában el is érkezett a zenei csúcspont.
A dopamint boldogsághormonnak is nevezik, az érzelmi életért és reakciókért felelős agyterületen a felszabaduló dopamin elégedettségérzetet, illetve boldogságot vált ki.
De miért? Elég könnyű megérteni, miért jutalomreakció kedvenc ételünk vagy a szerelem, amely dopamin emelkedéssel jár: ez arra késztet bennünket, hogy többet válasszunk, és ez hozzájárul a túléléshez és a szaporodáshoz. (Egyes gyógyszerek megtévesztik ezt a túlélési ösztönt azáltal, hogy hamis állítások révén stimulálják a dopamin felszabadulását.)
De miért csinálná ugyanezt egy hangsor, amelynek nincs nyilvánvaló túlélési értéke?
Az igazság az, hogy senki sem tudja. Jelenleg azonban egyre több nyomunk van arra, hogy miért vált ki a zene intenzív érzelmeket. A zene megismerését tanulmányozó tudósok körében jelenleg alkalmazott kedvenc elmélet 1950-es évek középig nyúlik vissza, amikor a filozófus és zeneszerző Leonard Meyer azt állította, hogy a zenében az érzelmek számítanak, és függetlenül attól, hogy ezt megkapjuk-e vagy sem.
Meyer az érzelmek korábbi pszichológiai elméleteire támaszkodott, amelyek arra mutattak rá, hogy azok akkor merülnek fel, amikor nem képesek kielégíteni valami vágyunkat.
Ez frusztrációt vagy haragot okozhat, de ha megtaláljuk azt, amit keresünk, legyen az a szerelem vagy a kávé és sajnos az alkohol és cigaretta is ilyen, akkor a beteljesülés annál édesebb. Meyer szerint a zene is ilyen.
Ha igaza van, akkor mondhatjuk, hogy az agy így jutalmazza magát - amint azt kimutatták - dopamin-túlfeszültséggel. A várakozás és a kimenetel közötti állandó „tánc”, amit a zene vált ki élvezetekhez juttatja az agyat.
A zene azonban annyi lehetőséget kínál az elvárások megteremtésére és megértésére, hogy nem világos, hogy mit kell mérnünk és összehasonlítanunk. Arra számítunk, hogy a felemelő dallamok tovább emelkednek, de nem végtelenül, ahogy ez nem is következik be. Idilli harmóniára vágyunk, nem pedig zavaró hangzavarra, de ami a manapság kellemes dallam, valószínűleg hangzavarnak tűnt kétszáz évvel ezelőtt.
Meyer elméletének egyik következtetése az, hogy a zenében az érzelmek kulturálisan különbözhetnek. A nyugat-európaiak úgy gondolják, hogy az olyan ritmusok, mint a keringő „természetesek”, de a kelet-európaiak boldogan táncolnak olyan zenékre, amelyek rendkívül furcsának hangzanak a világ más táján élők számára. Mindannyian fejlesztettünk egy erős, tudatalatti érzetet, amely „helyes”, elfogadott hangot képvisel, akár dallamban egymás után. De mivel a különböző kultúrák eltérő skálákat és hangolásokat használnak, ezekben az elvárásokban semmi sem egyetemes. Az indonéz zene vidám darabját a nyugati ember „szomorúnak” értelmezheti egyszerűen azért, mert úgy hangzik, mintha az hagyományosan „szomorú”, kisebb léptékű lenne.
A zene tehát nem csupán a jó vibrációról szól, más érzéseket is kiválthat, például szorongást, unalmat és még haragot is. A zeneszerzők és az előadóművészek finom határvonalon egyensúlyoznak és az elvárásokhoz megfelelő mértékben kell igazodniuk.
##popup##
